Valaki tévedett

Van a hagyatéki, öröklési ügyek világában néhány szabály, törvényes előírás, amelyeket az emberek egyrészt biztosan tudnak, másrészt mind rosszul tudják. Ezek a tévhitek könnyen a Jarndyce örökösök sorsára juttathatnak bárkit, és hát Dickens remek regényét elolvasni sem könnyű, nemhogy egy több éves, évtizedes testvérháborút végigharcolni. Aki szeretné Dickens remek regényét elolvasni, az kattintson ide, aki pedig saját bőrén, zsebén és idegrendszerén szeretne kipróbálni egy testvérháborút, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.

Az első szabály az, hogy nálunk az öröklés nem automatikus. Attól, hogy valaki egy elhunytnak közeli rokona (gyermeke, testvére, stb) még nem lesz belőle automatikusan az örököse is. Az örökléshez mindig szükség van az örökös beleegyezéséhez; ezt hívjuk hagyaték elfogadásnak. Abban az esetben, ha egy hagyaték várományosa nem szeretne örökölni, akkor hagyaték lemondásról beszélünk. Elég sűrűn szokott olyan eset előfordulni, amikor az elhunyt örökösei közül egyik vagy másik, a hagyaték nem létező automatikus mivoltára számítva hátradől és várja a sült galambot. Aztán mikor közlik vele, hogy a törvényes határidőn belül nem fogadta el a hagyatékot, akkor rettenetesen csodálkozik.

A második szabály szerint nem létezik olyan, hogy valakinek (egy másik örökösnek) a javára lemondunk arról a részről, amely minket illetne. Ha úgy döntünk, hogy lemondunk az öröklési jogunkról és nem akarunk örökölni, már nem szólhatunk bele abba, hogy a mi részünk kié legyen. Ilyen esetben a mi részünket azok között osztják szét, akik a törvényes határidőn belül elfogadták a hagyatékot és nem konkrétan az kapja egyedül, akinek mi szántuk volna.

A harmadik szabály szerint az öröklés egységes, oszthatatlan; egy örökhagyó személynek vagyunk az örökösei nem az ő vagyonának. A vagyonát, vagy vagyonának egy részét megkapjuk ugyan öröklés címén, de attól még az elhunytnak vagyunk az örököse és nem a Trabantnak, amelyet esetleg ránk hagyott. Ebből az következik, hogy ha eldöntöttük, hogy szeretnénk örökölni, akkor mindent, ha pedig lemondtunk a jogunkról, akkor semmit sem örökölünk. Habár az emberek zöme ezt nem tudja, nem létezik olyan, hogy az örökhagyó autóját szeretnénk örökölni de a földjeiről lemondunk, vagy az egyik házát szeretnénk megkapni de a többi háromról lemondunk. Ez a hagyatéki ügyek leggyakrabban előforduló tévhite, melyből rengeteg értelmetlen és hosszan tartó pereskedés szokott lenni.

Évekig foglalkoztatott a kérdés: miért tudják rosszul az emberek ezeket a szabályokat, honnan ekkora tömeg-tévedés, amelyhez ráadásul megmagyarázhatatlan módon, csökönyösen ragaszkodnak is? Ügyfeleim szinte kivétel nélkül ontották a „lemondok a középső öcsém javára” vagy a „mi csak a kicsi házról mondtunk le” és ezekhez hasonló tévhiteket. Aztán rájöttem a válaszra. A magyar jogrendben pontosan úgy működnek ezek a dolgok, ahogy az ügyfeleim tévesen tudták/tudják, és hát úgy-e errefelé kétszer is volt magyar közigazgatás. 

Szóval nem az emberek tévedtek, hanem valaki más..