Marosi György

Marosi György
A blogger

2015. március 21., szombat

Idiokrácia 4. rész



Két letartóztatás között volt ideje a román parlamentnek megszavazni egy szerintük égetően fontos és halaszthatatlanul sürgős törvénytervezetet. A friss jogszabály a román nemzet mártírja és hőse címet ítélné oda Avram Iancu-nak. Annyira aberráns ez a kezdeményezés, hogy rögtön helyet kapott a román törvénykezésben fellelhető fonákságokat, elképesztő logikátlanságokat, értelmetlenségeket bemutató sorozatomban.


A Crin Antonescu és Teodor Atanasiu liberális szenátorok nevével fémjelzett törvénytervezetet a képviselőház idén február végén fogadta el elsöprő többséggel, mindössze négy szavazat ellenében. Ha a bárkit érdekel, kik voltak azok a honatyák, akiknek volt bátorságuk nemmel szavazni, ide kattintva elolvashatja. 

Aztán jött Klaus Johannis államfő német precizitással kiosztott nyaklevese, aki a törvényt újbóli megvitatásra visszaküldte a parlamentnek. Az államelnök indoklása szerint a parlament pusztán csak arról dönthet, hogy milyen címet, kitüntetést alapít, meghatározhatja a kitüntetés vagy cím odaítélési módját de az már nem tartozik a hatáskörébe, hogy megnevezze konkrétan a személyt, aki meg is kapja azt a címet, kitüntetést. Magyarán a parlament nem hozhat névre szóló törvényeket, ráadásul kizárólag a mindenkori államelnöknek van joga tiszteletbeli címeket adományozni.

Ez a törvénytervezet simán nekimegy az alkotmány jó néhány paragrafusának - 1(4), 1(5), 94(a), 100 – és az Alkotmánybíróság jogalkotással kapcsolatos – 2005/600-as, 2007/970-es, 2013/494-es - határozatainak is. Persze ezek a dolgok egyáltalán nem zavarták sem a kezdeményezőket, sem a jogalkotási szakembereket sem pedig azokat a szenátorokat, képviselőket, akik szó nélkül szavaztak.

A legújabb jogalkotási bohózatnak eme habos tortáján van cseresznye és dísz bőven: 1. az előterjesztő szerint nyugodtan meg lehet szavazni a törvényt mert a nemzet hőse és mártírja már halott és nem fogja nyújtani a markát különböző kedvezményekért (nyugdíj, ingyen buszbérlet); 2. egy még nem létező tiszteletbeli címet igyekeznek buzgón odaadományozni; 3. egy vitatott emlékű, népirtással is gyanúsított személy hőssé emelésével próbálnak felzárkózni az európai demokráciák közé. És a non plus ultra: Laurian Stănchescu a Kortárs Ötlet elnevezésű román alapítvány elnöke azzal vádolja Crin Antonescu és Teodor Atanasiu liberális szenátorokat, hogy ellopták tőle a nemzet mártírja és hőse tiszteletbeli cím odaítélésének ötletét!

2015. március 8., vasárnap

Valaki tévedett



Van a hagyatéki, öröklési ügyek világában néhány szabály, törvényes előírás, amelyeket az emberek egyrészt biztosan tudnak, másrészt mind rosszul tudják. Ezek a tévhitek könnyen a Jarndyce örökösök sorsára juttathatnak bárkit, és hát Dickens remek regényét elolvasni sem könnyű, nemhogy egy több éves, évtizedes testvérháborút végigharcolni. Aki szeretné Dickens remek regényét elolvasni, az kattintson ide, aki pedig saját bőrén, zsebén és idegrendszerén szeretne kipróbálni egy testvérháborút, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.


Az első szabály az, hogy nálunk az öröklés nem automatikus. Attól, hogy valaki egy elhunytnak közeli rokona (gyermeke, testvére, stb) még nem lesz belőle automatikusan az örököse is. Az örökléshez mindig szükség van az örökös beleegyezéséhez; ezt hívjuk hagyaték elfogadásnak. Abban az esetben, ha egy hagyaték várományosa nem szeretne örökölni, akkor hagyaték lemondásról beszélünk. Elég sűrűn szokott olyan eset előfordulni, amikor az elhunyt örökösei közül egyik vagy másik, a hagyaték nem létező automatikus mivoltára számítva hátradől és várja a sült galambot. Aztán mikor közlik vele, hogy a törvényes határidőn belül nem fogadta el a hagyatékot, akkor rettenetesen csodálkozik.

A második szabály szerint nem létezik olyan, hogy valakinek (egy másik örökösnek) a javára lemondunk arról a részről, amely minket illetne. Ha úgy döntünk, hogy lemondunk az öröklési jogunkról és nem akarunk örökölni, már nem szólhatunk bele abba, hogy a mi részünk kié legyen. Ilyen esetben a mi részünket azok között osztják szét, akik a törvényes határidőn belül elfogadták a hagyatékot és nem konkrétan az kapja egyedül, akinek mi szántuk volna.

A harmadik szabály szerint az öröklés egységes, oszthatatlan; egy örökhagyó személynek vagyunk az örökösei nem az ő vagyonának. A vagyonát, vagy vagyonának egy részét megkapjuk ugyan öröklés címén, de attól még az elhunytnak vagyunk az örököse és nem a Trabantnak, amelyet esetleg ránk hagyott. Ebből az következik, hogy ha eldöntöttük, hogy szeretnénk örökölni, akkor mindent, ha pedig lemondtunk a jogunkról, akkor semmit sem örökölünk. Habár az emberek zöme ezt nem tudja, nem létezik olyan, hogy az örökhagyó autóját szeretnénk örökölni de a földjeiről lemondunk, vagy az egyik házát szeretnénk megkapni de a többi háromról lemondunk. Ez a hagyatéki ügyek leggyakrabban előforduló tévhite, melyből rengeteg értelmetlen és hosszan tartó pereskedés szokott lenni.

Évekig foglalkoztatott a kérdés: miért tudják rosszul az emberek ezeket a szabályokat, honnan ekkora tömeg-tévedés, amelyhez ráadásul megmagyarázhatatlan módon, csökönyösen ragaszkodnak is? Ügyfeleim szinte kivétel nélkül ontották a „lemondok a középső öcsém javára” vagy a „mi csak a kicsi házról mondtunk le” és ezekhez hasonló tévhiteket. Aztán rájöttem a válaszra. A magyar jogrendben pontosan úgy működnek ezek a dolgok, ahogy az ügyfeleim tévesen tudták/tudják, és hát úgy-e errefelé kétszer is volt magyar közigazgatás. 

Szóval nem az emberek tévedtek, hanem valaki más..