Bűn és bűnhődés

Mindenki tudja, mi fán terem az atyai pofon, főleg azok, akik kaptak belőle. Volt idő, amikor senki nem kérdőjelezte meg a kellő időben kiosztott nyakleves hasznát, mert hogyasszongyahogy „ha idejében megkaptad volna az atyai pofont, ma nem tartanál itt”.

A világ megváltozott; ma már komoly büntetés vár arra a tanárra, amelyik a testi fenyítés bármely formáját használja fegyelmezés céljából. Sőt, gyerekét pofonokkal nevelő szülő is számíthat arra, hogy felelnie kell a törvény előtt.

Annyira azért mégsem változott meg a világ, egyrészt azért, mert csattannak még pofonok rendesen, másrészt azért, mert a jó és a rossz, a törvényes és törvénytelen fogalma létezik, és ezen fogalmak közti különbséget a társadalom különféle büntetésekkel írja körül.

A 2014 február elsején hatályba lépett Büntetőtörvénykönyv (Btk) újításai között szerepel olyan eset, mikor az elkövetett bűncselekmény (például lopás) áldozata megállíthatja a bűncselekmény elkövetője ellen elkezdett eljárást, ha panaszát visszavonja. Szó szerint a meglopott féltől függ, hogy a tolvajt „megkötik” vagy sem.

Amikor legelőször olvastam ezt a rendelkezést, örültem neki sőt, kifejezetten hasznosnak tartottam. A régi, hatályon kívül helyezett Btk előírásai szerint, ha valakire rábizonyították, hogy lopott, akkor elítélték, függetlenül attól, hogy visszaadta vagy sem azt, amit ellopott, fizetett-e busás kártérítést a sértettnek (ilyen eset nem sok volt), vagy netalán kibékült vele. A gyakorlat azt mutatta, hogy kevés esetben került elő a lopott holmi; legtöbbször azért, mert a tolvaj rég túladott rajta és mivel tudta, hogy így is, úgy is elítélik, tojt a kártérítésre meg a sértett félre. 

Nos, nekem pont ezért tetszett első olvasatra az újítás: lényegesen nagyobb esély van arra, hogy a lopott cucc vagy annak ellenértéke előkerüljön, a fülön csípett tolvaj kap még egy esélyt (most ne vitassuk, hogy mennyire érdemli meg), a bíróságokat nem terhelik temérdek tyúktolvaj perrel, a börtönöket pedig nem zsúfolják tele (az adófizetők zsebére) több és még több elítélttel. Egyszóval: mindenki nyer, ez az ideális win-win situation.

Aztán jött az élet, a nagy betűs, és jelezte, túl hamar örültem. Nem fogják elhinni, mi történt: a tolvajok (bocsánat: éjszakai műszakban dolgozó, térítésmentes eltulajdonítással foglalkozó szakreferensek), elkezdték olvasni az új Btk-t. Nem csak, hogy elolvasták, azonnal meg is értették az óriási lehetőséget, amelyet az új törvény biztosított számukra. A logikájuk egyszerű: elkövetik a lopást, oszt - ha esetleg lebuknak - semmi gond, visszaadják a holmit, a sértett simán megnyugszik és visszavonja a panaszt. A többi meg jön magától. 

Február elseje óta a lopás vádjával bíróság elé küldött vádlottak valósággal terrorizálják áldozataikat. „A sértett félnek kötelessége visszavonni a feljelentést!!!” „mit képzel magáról, hogy engem börtönbe juttat”, „ez egyáltalán nem keresztényi magatartás” és a többi és a többi. Képzeljék csak el, éjnek idején betörnek a lakásukba, kirámolják, elvisznek ezt-azt, majd miután előkerül a tettes és mindaz, amit elvitt, jön a terror. Rendőrségi kihallgatás, ügyészségi kihallgatás majd bírósági tárgyalás és végig ott a tettes: „tessék kérem szépen visszavonni a panaszt, de most azonnal!” Olyan esetről is tudok, mikor a tettes és családja [!!!], szó szerint hetekig zaklatta az áldozatot és családját, hogy vonják vissza a feljelentést. Sőt, még a fenyegetéstől sem riadtak vissza!! 

Ma már nem örülök annyira az új Btk-nak.

Dosztojevszkij regényében azt boncolgatta, van-e jogunk mások élete és sorsa felett dönteni; a Btk fent elemzett újítása nyomán én azt boncolgatnám, helyes-e, hogy a társadalom lényegesen jobban bánik a bűnözőkkel, mint ők az áldozataikkal tették, helyes-e az a következtetés, amelyet egy kriminálpszichológiai tanulmányban olvastam, mely szerint bűncselekmények esetében sokszor maga az áldozat is felelős azért, ami vele történt.

És vajon helyes-e az, hogy a modern társadalom száműzte az atyai pofont a sufniba?

Euro-illúziós fesztivál

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált egy olyan versenyző nyerte (a neve nem fontos), aki más, mint a többi. Nem csak a többi versenyzőtől különbözik, hanem úgy általában. Helyesbítek: a Rise Like a Phoenix című dal lett a győztes. Mert hogy ez egy dalfesztivál, benne van a nevében (angolul: Eurovision Song Contest, franciául: Concours Eurovision de la Chanson). A fesztiválra minden részt vevő ország benevez egy zeneszámot, amelyet élő adásban előadnak, majd szavaznak, hogy megtalálják a verseny legnépszerűbb dalát. 

Nos, megtalálták a legnépszerűbb dalt, és mégis mindenki a versenyzőről beszél. Vannak, akik sárba döngölik („Nagy pimaszság és átverés Európa királynőjévé emelni egy szakállas ribancot.”) és vannak, akik egekig magasztalják („Hatalmas művész […]. Egyéniség, egy ikon és intelligens ember!”).

Nem tisztem minősíteni sem a nyertes dalt (ezt már megtette a zsűri és a nagyérdemű) sem a produkciót (nem értek a zenéhez), és nem szeretnék benevezni a „ki tud szaftosabb, agyamentebb, sikamlósabb poént kitalálni” című versenyre sem. Néhány gondolatot szeretnék megosztani az Olvasóval a másságról, az elfogadásról, az emberi jogokról.

Európa történelme során volt idő, amikor kizárólag a fehér keresztény férfi jelentette az etalont társadalmilag és jogilag egyaránt. És ahogy Európa terjeszkedett és fedezte fel a világ többi részét, úgy terjesztette a „normális” homo sapiens képét az újonnan felfedezett világrészeken. Pedig a Föld nevű bolygó akkor is tele volt nagyon más emberekkel. Valószínű, hogy az akkori „normálisak” nem ismerték a népességgenetika egyik (úgynevezett Fisher-féle) alaptörvényét, mely szerint egy faj vagy fajta életképessége biológiai változatosságával arányos. A mássággal szembeni intolerancia elment egész addig, hogy tűzzel-vassal irtottak mindenkit, aki nem volt „normális”, ezért várható volt, hogy a „mások” előbb utóbb megunják ezt és szót, jogokat kérnek. Az elmúlt másfél évszázadban az emberi jogok bajnokai rengeteget tettek azért, hogy a társadalom megértse, minden embernek egyformán joga van az élethez, a szabadsághoz, az esélyegyenlőséghez, a tisztességesen megfizetett munkához. Kik is voltak azok a „mások”, akik jogaiért harcoltak? Rabszolgák, más színűek, más vallásúak, nők. 

Európa ma már elfogadja a másságot, Európa toleráns lett. És ez jó. Az már egyáltalán nem jó, hogy Európa átesett a ló másik oldalára. Ma sokkal fontosabb az lmbt közösség tagjait megvédeni, mint szót emelni a több millió éhező emberért. Szexuális kisebbségek jogairól hoznak és tartatnak be törvényeket, közben a nemzeti kisebbségekről egész egyszerűen nem vesznek tudomást!

A dalfesztivál körüli méretes hiszti miatt van bennem kétkedés: itt valami nagyon nem kóser. Egyfelől, ma már nincs olyan eszement, természetellenes másság, amelyet Európa ne zabálna, ne ünnepelne, és ne kiáltana ki azonnal követendő példának, másfelől temérdek felbőszült ember van ugyanabban az Európában aki simán felkoncolná legújabb „királynőjét” és száműzné a Pegazus galaxisba mindazokat, akik rá szavaztak. 

Szóval kilengett az inga rendesen, megy a fesztivál és tombolnak a végletek, pedig nem kellene. Túl van lihegve a dolog, de nagyon. Megkérdőjelezhetetlen tény az, hogy minden embernek egyformán joga van az élethez! Ugyanúgy igaz az is, hogy ha valaki menetrend szerint képembe vágja a jogait, miközben én azokat soha nem kérdőjelezem meg, akkor előbb-utóbb megmutatom neki a bicskámat.

Ami pedig a követendő példákat, etalonokat és ikonokat illeti, az igazi emberjogi bajnokok soha sem építettek káromkodásból katedrálist! Tudják, kikre gondolok: Mahátma Gandhi, Ang Szan Szú Csí, Nelson Mandela, César Chávez. A másság és tolerancia igazi bajnokát pedig úgy hívják: Andrea Bocelli.

Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő húsz évig küzdött azért, hogy nők is szerezhessenek diplomát Magyarországon. Soha nem adta fel, emelt fővel csinálta végig a megalázó eljárásokat, csak azért, hogy gyógyíthasson!! És közben a nők jogainak elszánt szószólója lett. Minden egyetemet végzett magyar nő ma neki köszönheti a diplomáját.

Mi az idén sem nyertük meg az Eurovíziós Dalfesztivált. De nekünk van Hugonnai Vilmánk.

Nem kötelező a mediálás!

Egyik kedves ügyfelem, a hír hallatán csak ennyit kérdezett: „Miért? Kötelező volt?” De akadt olyan is, aki eddig még nem hallott a mediálásról, vagy hiányos ismeretei voltak róla.

Ebben a vitaindítónak szánt, alternatív vitarendezésről szóló bejegyzésben vázolni szeretném, mi a bánat az a „mediálás”, kiket érdekelhet/érinthet, miért volt kötelező, aztán meg miért nem.

Az emberek közti vita, nézeteltérés, konfliktus és a konfliktusok megoldásának igénye egyidős magával az emberiséggel.

A veszekedések kezelésére kezdetben ott volt a furkósbot, mint biztos recept aztán, ahogy fejlődött a társadalom, megjelentek kevésbé drasztikus módszerek. Közvetítés, közbenjárás, békéltető tárgyalás, békebíráskodás, legmodernebb szóval „mediálás”, ezen különböző elnevezések jelentése: alternatív vitarendezési módszer. A rendezésre váró vita, konfliktus természetesen jogi jellegű és e módszer a hagyományos, törvényszéki úton történő vitarendezés alternatívája kíván lenni.

Nem új keletű módszerről van szó; eredetileg a legtöbb népnél majdnem kizárólag békebíráskodásra akadunk, amelyekben a családatyák, a papok, a falvak vénjei vagy általános bizalmat élvező más személyek a feleket kibékítették (esetenként kihirdették a határozatot, amelynek a felek rendszerint alávetették magukat). A lényeges különbség a hagyományos és az alternatív vitarendezés között az, hogy amíg a hagyományos bíráskodás esetében a bíró dönt, és döntése kötelező a vitázó felek számára, addig az alternatív vitarendezés során a felek együtt, közösen (a békéltető segítségével) hozzák meg döntésüket, a köztük kialakult vita konkrét megoldását.

Romániában 2006-ban lépett hatályba a mediálásról szóló 192-es törvény. Lényegében ez a törvény lehetőséget biztosít ahhoz, hogy bizonyos polgárjogi, családjogi, fogyasztóvédelmi, munkajogi stb. konfliktusokat a vitás felek egy mediátornak nevezett szakember közvetítésével, bíróságon kívül lezárhassanak. Mediátor lehet gyakorlatilag bárki, aki felsőiskolai végzettséggel rendelkezik, legalább 3 év munkarégisége van és elvégzi a mediátorképzési kurzust.

A közvélemény figyelmét akkor „nyerte” el ez a törvény, amikor 2013 nyarán kötelezővé tették a mediálás előnyeiről szóló tájékoztatást (román verzió: şedinţă de informare). Ez konkrétan azt jelentette, hogy bizonyos perek elindítása előtt a felperes kötelező módon részt kellett vegyen egy mediátor előtt zajló tájékoztatón, ahol röviden ismertették neki a mediálásnak nevezett alternatív vitarendezés létezését, feltételeit és előnyeit. A törvényhozó tovább ment és nem csak kötelezővé tette a tájékoztatón való részvételt, hanem komoly büntetéssel körítette az egészet: az a felperes, amelyik nem vett részt a kötelező tájékoztatón, elveszítette a pert.

Természetesen nagy port kavart jogász berkekben ez a rendelkezés, voltak pro és kontra vélemények és parázs viták. A vitát az Alkotmánybíróság zárta le, amikor 2014 május 7.-én meghozott döntésével alkotmányellenesnek nyilvánította a kötelező tájékoztatót és ennek elmaradásának szankcióját, a bírósági beadvány/kereset/kérés visszautasítását; a döntés végleges és kötelező módon betartandó. 

Személy szerint örülök annak, hogy az alkotmánybírák döntésükkel véget vetettek ennek a jogi aberrációnak. Csak néhányat említek a mediálási törvénynek és annak kötelezővé tett rendelkezéseinek a fonákságairól: attól még nem nőtt meg az emberek egyezkedési kedve vagy békülékenységi hajlama, hogy a nyakukba varrtak egy újabb szereplőt; semmilyen rendelkezés nem tiltotta meg a mediálási törvény előtt a békés konfliktusmegoldást; nem lehet elvenni senkitől azt az alapvető jogot, hogy problémái orvoslására bírósághoz forduljon csak azért, mert perindítás előtt nem vett részt egy kétes felhatalmazással rendelkező mediátornak nevezett "szakember" tájékoztatóján; harmatgyenge feltételekhez kötötték a mediátor képzést (képzeljék el azt az – amúgy szakmájában tehetséges – agrármérnököt, aki pár hetes kurzus elvégzése után, frissen felkent mediátorként próbál kibékíteni egymásnak feszülő bősz ellenfeleket egy telekkönyvi ügyben úgy, hogy ő életében nem látott telekkönyvet és soha nem hallott a Killmann-féle konfliktuskezelési stratégiáról!) és még lehetne sorolni. A lényeg, hogy egy meggondolatlanul és sebtében összefércelt, cinikusan képmutató törvényről van szó, amely nem volt, és nem nagyon lesz társadalmunk hasznára.

És ha már vitarendezésről vitázunk, azt hiszem példát vehetnénk Wass Albert regényhőseiről, Ombozfia Karsalyról és Búzátról, akik vadászat közben felmerült nézeteltérésüket oldották meg ekképpen: „- Békesség legyen közöttünk. A disznót pedig megosztjuk, igazsággal [...], fele tied a nyiladért, s fele enyém a kés jussán.”

Bankrabok rázzák láncaikat

Felix qui nihil debet - boldog, ki senkinek sem tartozik - (egy másik fordítás szerint „elég gazdag, ki senkinek nem adós”), hirdeti a Senecának tulajdonított mondás. Kétezer évvel Seneca után még mindig időszerűnek tűnik a mondás, főleg egy olyan társadalomban, ahol a banki hitelt úgy veszik fel az emberek, mint a kabátot (persze aztán már nem tudják olyan könnyen levetni). És ha már az ókori rómaiaknál tartunk, hadd említsek még egy kifejezést: juris vinculum avagy jogi kötelezettség. Definíció szerint a kötelezettség olyan pénzbeli tartozás vagy egyéb, kötelezően teljesítendő feladat, amelyre valakit jogszabály vagy szerződés kötelez; ez így volt a római jogban és így van ma is. A latin kifejezésben a vinculum szónak más jelentése is van (kötelék, béklyó, bilincs) és nem véletlenül, hisz a római jog szerint az adós a hitelező rabszolgájává válhatott, ha adósságát nem tudta törleszteni.

Ma már nincs adósok börtöne és láncra sem vernek senkit pusztán csak azért, mert tartozik. Ez jó hír a ma eladósodott emberének, de valamiért úgy érzem, kevesen vannak olyanok a bankok „béklyói” alatt roskadozók között, akik hú de nagyon tudnának örülni ennek a hírnek. Van azonban egy másik, új és izgalmas hír, amelyik felkeltheti a deviza hiteleket törlesztő Olvasó érdeklődését.

2014 április 30.-án döntött a Európai Unió luxembourgi székhelyű Bírósága a Kásler contra OTP ügyben (ügycsomó szám C-26/13). Mivel a döntés kötelező érvényű az uniós tagállamok bíróságai számára és a devizaalapú hitelszerződések körüli vitákat hivatott tisztázni, nézzük meg egy kicsit közelebbről az ügy hátterét és azt is, hogy milyen formában érinti a romániai „bankrabszolgákat”.

Kásler Árpád és Káslerné Rábai Hajnalka magyar állampolgárok devizaalapú jelzálogkölcsön szerződést kötöttek egy magyar bankkal. A kölcsönadó bank a hitel 14.400.000 forintnyi összegét 94.240,84 svájci frankban rögzítette. A Kásler házaspár a magyar bíróságok előtt megtámadta a hitel szerződés azon feltételét, amely feljogosítja a bankot arra, hogy az esedékes törlesztőrészleteket a kifizetés napján érvényes eladási árfolyam alapján számítsa ki. Arra hivatkoztak, hogy e feltétel tisztességtelen jellegű, mivel különböző árfolyamokat használ a hitel folyósításakor illetve annak törlesztésekor. Miután alapfokon és első fellebbezésben a házaspár megnyerte a pert, az ügy a magyarországi legfelsőbb bíróság elé került, amelyik felfüggesztette a tárgyalást és jogi véleményezést kért az Európai Unió Bíróságától. 

Az Európai Bíróság egyik fő feladata az unió jogrendszerének értelmezése és egységes alkalmazásának betartatása. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy habár a luxembourgi bíróság döntései kötelező érvényűek, ez az intézmény soha nem a tagország bírósága előtt zajló konkrét ügyet oldja meg és soha nem dönt egyik vagy másik fél javára, hanem irányelveket fogalmaz meg, útmutatást nyújt a tagország bíróságának az épp terítéken levő uniós törvény helyes alkalmazásával kapcsolatosan. A Kásler ügyben a szolgáltatók és fogyasztóik között létrejött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételek uniós jog szerinti elbírálása volt az egyik (szerintem leglényegesebb) kérdés, amelyre az európai bíróságnak válaszolnia kellett (a "terítéken levő" uniós jogszabály ebben az esetben a Európai Tanács 93/13-as fogyasztóvédelemre vonatkozó Ajánlása). 

Nos a válaszokból az derül ki, hogy a tagország bírósága tisztességtelennek, abuzívnak, önkényesnek minősítheti és következésképpen érvénytelenítheti azt a kölcsönszerződéses záradékot, amely szerint egy valutában (svájci frank, amerikai dollár, euró stb.) felvett kölcsönt nem a szerződés megkötése napján érvényes árfolyamon, hanem a visszafizetés napján érvényes árfolyamon kell törleszteni. Az április 30.-ai döntés kitért még arra is, hogy a tagországi bíróságoknak jogukban áll az önkényesnek minősített záradékot egy másik záradékkal helyettesíteni annak érdekében, hogy a szerződés továbbra is érvényben maradjon. 

Hazai vizekre evezve, máris nagy port kavart a kérdéses döntés, nem véletlenül, hisz nálunk is sokan vannak a Kásler házaspárhoz hasonló helyzetben. Paradox módon, a luxembourgi döntéssel kapcsolatos vélemények megoszlanak, holott az európai bíróságnak pont az lenne a szerepe, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba! Akadnak olyanok, akik szerint április 30.-án nem feltétlenül a fogyasztók javára döntöttek és ennek a döntésnek semmilyen érdemi hatása nem lesz a romániai hitelszerződésekre, mások ellenben valóságos forradalmi döntésről beszélnek. 

Jogász szemüvegen keresztül vizsgálódva és figyelembe véve a Kásler ügyben hozott luxembourgi döntés részletes indoklását is, a dolgok a következőképp néznek ki: bárki, akinek devizaalapú hitele van, kérheti a bíróságot, hogy érvénytelenítse a hitelszerződés önkényesnek vélt záradékait. A „bevizsgáltatás” vonatkozhat a hitel költsége címén fizetett különböző díjakra, árfolyamkülönbségekre vagy bármilyen olyan záradékra, amelyről a fogyasztó azt feltételezi, hogy tisztességtelen. A romániai joggyakorlatban vannak már olyan ítéletek, amelyek a fogyasztók javára hoztak kedvező megoldást és kötelezték a bankokat a törvénytelenül elvett összegek visszafizetésére, sőt olyan perek is elkezdődtek, amelyek nem kisebb célt tűztek ki, mint az árfolyam „befagyasztását”. Ezen utóbbi ügyek felperesei azt kérik a bíróságoktól, hogy kötelezze a bankot az eredeti, a hitelszerződés megkötési dátumán érvényes valutaárfolyamon számolni a hitel törlesztőrészleteit. 

Minden egyes esetben a bíróságnak kell dönteni arról, hogy a megvizsgált szerződéses záradék tisztességtelen avagy sem. Nos a devizahitelek esetében nem csak az amúgy szubjektív fogyasztók beszélnek törvénytelenségről, hanem a közgazdász szakemberek is. A témával kapcsolatosan érdemes végignézni Dr. Hossó Andrea nemzetközi közgazdász interjúját. Ebben a rövid és közérthető (itt megtekinthető) interjúban rengeteg információt oszt meg velünk a szakember, amelyek segíthetnek jobban megérteni azt a sokakat érintő jelenséget, amelyet ő "nemzeti kataklizmának" nevez.

Miközben ezt a bejegyzést írtam, nem csak egy új szót (bankrab), hanem egy, az ókori Rómában élő és a mai modern eladósodott emberek közötti figyelemreméltó párhuzamot is felfedeztem. Akkor is és most is komoly gondban voltak azok, kik nem tudták adósságaikat időben törleszteni. Van egy icipici különbség: az ókorban rabszolgává avanzsált adósát annak hitelezője teljes ellátásban részesítette, szállást és ételt adott neki...