Marosi György

Marosi György
A blogger

2014. november 16., vasárnap

Kis kút, kerekes kút – modern mese felnőtteknek



Történt nem is olyan rég, 2011 nyarán, négy család gondolt egy merészet, nagyot és beperelték szomszédjukat. Nem volt annak semmi vétke, hacsak az nem számít bűnnek, ha valaki örököl egy bennvalót. Csakhogy ez nem egy akármilyen bennvaló volt – olyan mindenkinek van. Ennek a bennvalónak a kellős közepén volt egy kút; olyan szép, zsindellyel födött tetejű, kerekes, régi rozsdás láncon, régi rozsdás veder lógott rajta. 


És a vízre éhes szomszédok szemet vetettek erre a régi kútra, mondván tudós szigorral, hogy a polgári törvénykönyv 622. és 629. paragrafusaiban meg vagyon írva: a kúttal rendelkező atyafinak kötelessége a szomszédokat éjjel-nappal beengedni udvarára vízmerítés céljából. Szegény szomszéd, hiába próbált szóba elegyedni velük, kerüljük a pereskedést, beszéljük meg békésen a dolgot, ne lapátoljuk fölöslegesen a pénzt állambácsi kasszájába és az ügyvédek zsebébe, amazok hajthatatlanok maradtak. Egyet sóhajtott és mint a modern idők Énekes bácsija, csak ennyit mormolt magában: 
- Majd odaát, a bíróságon... Ott lesz igazság!

Nem lett.
Nemhogy igazság nem lett, de még szóhoz sem hagyták jutni.
– De hát kérem, méltatlankodott, én azért jöttem ide, hogy elmondjam a mondásomat; kérem, hallgassanak meg engem is!
Nem hallgatták meg sőt, még meg is büntették tiszteletlenségért. Tisztára mintha Justitia földi helytartói hallottak volna a rendes feltámadásról. A mi Énekes bácsink eldünnyögött ismét két mondatot:
– Én már biza nem várok semmilyen rendes feltámadást! – Erről az oldalról, ahonnan én nézem, erősen úgy néz ki, odaát sem lesz igazság! Aztán fogta magát, hazament és annak rendje-módja szerint betömte a kutat.

Egy közepesebb méretű lódarázsfészek összes mérgével rontottak rá ügyvédestől, Justitiástól, helytartóstól együtt.
– Maga mit képzel? Hogy merészelte betömni? Volt egyáltalán engedélye?

Nem fogja elhinni a kedves Olvasó, a per folytatódott. Kihallgattak temérdek tanut, helyszíneltek, terepeltek, földmérők készítgették az egyik dokumentációt a másik után. Úgy elröpült két év a bősz bizonyítási eljárásokkal, hogy észre sem vették. Két év után sem sikerült bebizonyítani, hogy van kút az udvaron de ettől függetlenül megszületett az ítélet: vissza kell állítani a kutat eredeti állapotába (magyarul, kell ásni egy kutat), ráadásul súlyos pénzbírság terhe alatt.

A mi modern Énekes bácsink nem volt rest, megfellebbezte a verdiktumot és bár ráment újabb egy éve, sikerült tiszta vizet öntenie a pohárba és megnyernie az ügyet. Végre el tudta mondani, hogy a föld az övé, a kút is az övé volt, de már nagyon rég kiszáradt, a betömési engedélyét úgy hívják tulajdonjog, hogy a szomszédoknak van vizük, csak meg kell engedjék a csapot (persze, utána hozza majd a postás a vízszámlát, de ez hadd ne legyen az ő gondja) és, hogy azt a paragrafust még nem találták ki, amely őt kútásásra kötelezi. Az Ítélőtábla előtt elmondott perdöntő mondását így fejezte be: - Tisztelt törvénybírák! Ha elveszítem ezt a pert, gödröt fogok én ásni maguknak, mert muszáj lesz. De vizet nem fakaszthatok; ahhoz hívják perbe Mózest, kérem szépen és szóljanak neki, hozza magával a botját is, amellyel a Nílusra ütött.

Ennek a mesének (amely egyébként egy valós történeten alapszik) több tanulsága is van: 1. ha meghallgatjuk a másik felet, elkerülhetjük azt, hogy nevetség tárgya legyünk, 2. bizony lassan őröl az igazságügy kereke, még akkor is, ha egy nem létező kút körül forog és 3. az igazság nem csak vak, hanem néha nagyon süket is tud lenni.