Idiokrácia - első rész

Hülyék paradicsoma (Idiocracy) címmel 2006-ban készült egy amerikai film. Műfaját tekintve komédia akart lenni (mondjuk én nem sokat nevettem rajta), lényegében arról szól, mi történik akkor, ha a társadalom teljesen meghülyül és arról, hogy ez milyen könnyen bekövetkezhet. 

A film adta az ötletet, hogy indítsak egy sorozatot, amelyben a román törvénykezésben fellelhető fonákságokat, elképesztő logikátlanságokat, értelmetlenségeket mutathatok be. Lényegében a blogomon eddig is a hirtelen felindulásból elkövetett törvényalkotás labirintusáról beszéltem, most ebben a sorozatban kiemelek egy-egy esetet, amely annyira hajmeresztő, hogy külön bejegyzést „érdemel”. 

Amennyiben a sorozatom címe és üzenete illetve az előbb említett film címének magyar nyelvű fordítása között túl nagy a hasonlóság vagy egyezés, az természetesen nem a véletlen műve.

A mai részben olyan esetről lesz szó, amely gyakorlatilag bárkivel előfordulhat.

Adva van az anyakönyvekről szóló 1996-ban kiadott, 2012-ben tisztába tett és újraközölt 119-es számú törvény. Ennek a törvénynek a végrehajtási és alkalmazási metodológiája felsorolja kinek, kiknek szabad másolatot/kivonatot kapnia a különböző anyakönyvi aktákból. Nem fogják elhinni, a felsorolásból hiányoznak az érintett felek illetve azok ügyvédjei! 

És hogy ebben mi a szenzáció? Hát pusztán csak az, hogy a bíróságok székből utasítják vissza azt a hagyatéki tárgyalás lebonyolítására beadott kérést, amely mellé nincsenek csatolva az összes érintett fél anyakönyvi aktái.  A mindenkori ügyvéd mindenkori ügyfele a saját születési/házassági anyakönyvi kivonatát tudja szállítani, de a hagyatékot elvből, dacból esetleg anyagi érdekből akadályozó másik félnek (testvér, unokatestvér, nagybácsi, akárki) esze ágában sincs „besegíteni” és máris kész a patthelyzet. 

Az a trükk nem működik, hogy majd a bíró a tárgyaláson szépen kötelezi a másik felet, hogy az a saját papírjait tegye le a bíróság asztalára, mert a polgári perrendtartás legújabb módosítása értelmében addig nincs tárgyalás, ameddig a felperes az összes szükséges dokumentumot össze nem gyűjti; ha pedig nem tudja összegyűjteni, akkor írtó nagy pech. 

Persze ebből a reménytelennek látszó szituációból is létezik kiút, csakhogy azzal van egy aprócska gond. Hogyha például egy felperesnek sikerül összeszedni a perben szereplő felek összes szükséges anyakönyvi aktáit, nagy esélye van rá, hogy előbb-utóbb neki fogják szegezni a kérdést: „Maga hogyan jutott ezekhez a dokumentumokhoz??”

folytatása következik

Zum Wohl!

Javában zajlik a foci világbajnokság a szurkolók, fogadóirodák és sörgyárak nagy örömére. A sörről jut eszembe, kávéházi szegleteken még mindig elhangzik: „sörrel nem koccintunk!” aztán rögtön utána a válasz „dehogyisnem, hisz eltelt már 150 év!” Akkor most hogy is állunk ezzel a dologgal?

A legendát mindenki ismeri, magyar ember nem koccint sörrel, így tiltakozva az 1849-es aradi kivégzések ellen, ami után az osztrákok ily módon ünnepeltek, illetve így emlékezve a megtorlás áldozataira. 

Történészek szerint a legenda létezésére nincs írásos bizonyíték, nem lelhető fel semmilyen korabeli vagy későbbi dokumentumban. Hermann Róbert történész elképzelhetőnek tartja, hogy a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását, szemben a sör fogyasztásával.

Mivel nem áll rendelkezésünkre semmilyen írás, amelyből megtudhatnánk, pontosan hogyan hangzott a sörrel kapcsolatos fogadalom, hány évre tervezték a koccintási tilalmat, azt javaslom, utazzunk vissza az időben és bújjunk az 1849 őszén élő magyar ember bőrébe és próbáljunk az ő fejével gondolkodni.

A forradalmat leverték, elkezdődtek a megtorlások, bár az emberek a szabadságharcot jogos küzdelemnek tartották és 1849 őszén amnesztiára számítottak. Október 6.-án kivégezték a forradalom 13 tábornokát, ugyanezen a napon agyonlőtték Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt is, majd október 25-én Kazinczy Lajost (akit a 14. aradi vértanúként emlegetnek) végezték ki. Tárgyalások, kivégzések, bebörtönzések, vagyonelkobzások országszerte. 

A szabadságharc leverése után a császári elnyomás az ellenállás minden szervezett formáját lehetetlenné tette. Megkezdődött a passzív ellenállás, a Ferenc Józsefet és uralkodását kritizáló hangok a magánszférába szorultak vissza. Csak a magyaros viselet, a titokban kiragasztott szórólapok és egy-két halkan eldúdolt hazafias rigmus maradtak meg és éltették az elnyomottakban a reményt.

A jogos fájdalomból fakadt dac középpontjába került a sör is. Ismerve a mélymagyar csökönyösséget elképzelhetetlen az, hogy egy ilyen légkörben, ilyen hangulatban magyar ember azt a fogadalmat tette volna: „mától kezdve 150 évig nem koccintunk sörrel!” Az már sokkal valószínűbb, hogy nemzedékről nemzedékre tovább adták a történetet, elmesélték apák a fiaiknak azt, hogyan harcoltak Bem oldalán, aztán megemelték poharaikat anélkül, hogy koccintottak volna, majd halkan annyit mondtak: „A vértanúkra”. A történetek elhalványultak, a mesék elfelejtődtek de megmaradt ez az aprócska gesztus. Emlékeztetőnek. Örökre.

Mindenki belátása szerint cselekszik, vannak olyanok, akik tovább éltetik a hagyományt, elmesélik gyerekeiknek, unokáiknak, kik voltak az aradi 13-ak és olyanok is akadnak, akik fölöslegesnek tartják a történelem tanítását. Aki emlékezni akar a vértanúkra, az megteszi vagy úgy, hogy nem koccint sörrel, vagy másképp. Túl nagy feneket nem kell keríteni ennek a dolognak, mert végtére is.. a sör nem ital!