Marosi György

Marosi György
A blogger

2014. december 31., szerda

2014 - 2015



Az év utolsó napján megköszönöm kedves Olvasóimnak, hogy idén is velem tartottak a hirtelen felindulásból elkövetett jogalkotás és időnként hajmeresztő jogalkalmazás labirintusaiban szervezett kiruccanásokon. Kányádi Sándor szavaival búcsúzok, találkozunk 2015-ben!

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.


2014. november 16., vasárnap

Kis kút, kerekes kút – modern mese felnőtteknek



Történt nem is olyan rég, 2011 nyarán, négy család gondolt egy merészet, nagyot és beperelték szomszédjukat. Nem volt annak semmi vétke, hacsak az nem számít bűnnek, ha valaki örököl egy bennvalót. Csakhogy ez nem egy akármilyen bennvaló volt – olyan mindenkinek van. Ennek a bennvalónak a kellős közepén volt egy kút; olyan szép, zsindellyel födött tetejű, kerekes, régi rozsdás láncon, régi rozsdás veder lógott rajta. 


És a vízre éhes szomszédok szemet vetettek erre a régi kútra, mondván tudós szigorral, hogy a polgári törvénykönyv 622. és 629. paragrafusaiban meg vagyon írva: a kúttal rendelkező atyafinak kötelessége a szomszédokat éjjel-nappal beengedni udvarára vízmerítés céljából. Szegény szomszéd, hiába próbált szóba elegyedni velük, kerüljük a pereskedést, beszéljük meg békésen a dolgot, ne lapátoljuk fölöslegesen a pénzt állambácsi kasszájába és az ügyvédek zsebébe, amazok hajthatatlanok maradtak. Egyet sóhajtott és mint a modern idők Énekes bácsija, csak ennyit mormolt magában: 
- Majd odaát, a bíróságon... Ott lesz igazság!

Nem lett.
Nemhogy igazság nem lett, de még szóhoz sem hagyták jutni.
– De hát kérem, méltatlankodott, én azért jöttem ide, hogy elmondjam a mondásomat; kérem, hallgassanak meg engem is!
Nem hallgatták meg sőt, még meg is büntették tiszteletlenségért. Tisztára mintha Justitia földi helytartói hallottak volna a rendes feltámadásról. A mi Énekes bácsink eldünnyögött ismét két mondatot:
– Én már biza nem várok semmilyen rendes feltámadást! – Erről az oldalról, ahonnan én nézem, erősen úgy néz ki, odaát sem lesz igazság! Aztán fogta magát, hazament és annak rendje-módja szerint betömte a kutat.

Egy közepesebb méretű lódarázsfészek összes mérgével rontottak rá ügyvédestől, Justitiástól, helytartóstól együtt.
– Maga mit képzel? Hogy merészelte betömni? Volt egyáltalán engedélye?

Nem fogja elhinni a kedves Olvasó, a per folytatódott. Kihallgattak temérdek tanut, helyszíneltek, terepeltek, földmérők készítgették az egyik dokumentációt a másik után. Úgy elröpült két év a bősz bizonyítási eljárásokkal, hogy észre sem vették. Két év után sem sikerült bebizonyítani, hogy van kút az udvaron de ettől függetlenül megszületett az ítélet: vissza kell állítani a kutat eredeti állapotába (magyarul, kell ásni egy kutat), ráadásul súlyos pénzbírság terhe alatt.

A mi modern Énekes bácsink nem volt rest, megfellebbezte a verdiktumot és bár ráment újabb egy éve, sikerült tiszta vizet öntenie a pohárba és megnyernie az ügyet. Végre el tudta mondani, hogy a föld az övé, a kút is az övé volt, de már nagyon rég kiszáradt, a betömési engedélyét úgy hívják tulajdonjog, hogy a szomszédoknak van vizük, csak meg kell engedjék a csapot (persze, utána hozza majd a postás a vízszámlát, de ez hadd ne legyen az ő gondja) és, hogy azt a paragrafust még nem találták ki, amely őt kútásásra kötelezi. Az Ítélőtábla előtt elmondott perdöntő mondását így fejezte be: - Tisztelt törvénybírák! Ha elveszítem ezt a pert, gödröt fogok én ásni maguknak, mert muszáj lesz. De vizet nem fakaszthatok; ahhoz hívják perbe Mózest, kérem szépen és szóljanak neki, hozza magával a botját is, amellyel a Nílusra ütött.

Ennek a mesének (amely egyébként egy valós történeten alapszik) több tanulsága is van: 1. ha meghallgatjuk a másik felet, elkerülhetjük azt, hogy nevetség tárgya legyünk, 2. bizony lassan őröl az igazságügy kereke, még akkor is, ha egy nem létező kút körül forog és 3. az igazság nem csak vak, hanem néha nagyon süket is tud lenni.

2014. szeptember 11., csütörtök

Dávid és Góliát



Nem fogják elhinni, egy harmadéves joghallgató szó szerint leiskolázta Kolozsvár városának önkormányzatát. 


Szőcs Izabelláról van szó – érdemes ezt a nevet megjegyezni, fogunk még hallani róla. Az ő elképzelése, ötlete nyomán az idén július 11.-én a Kolozs megyei Törvényszék alapfokon arra kötelezte a kincses város helyi tanácsát és polgármesterét, hogy kétnyelvű, magyar és román helységnév táblákat helyezzenek el a város bejárataihoz. 

Az ítélet kihírdetése után a kolozsvári honatyák csak pislogni tudtak, mint pocok a lisztben. Aztán, mikor magukhoz tértek, bőszen utalgattak a román közigazgatási törvény betűjére, mely kizárólag csak abban az esetben kötelezi a helyi önkormányzatokat többnyelvű táblák felállítására, ha a településen élő kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot.

A kezdeményezés értelmi szerzője egy Hollandiában bejegyzett alapítvány - European Committee Human Right Hungarians Central Europe - mely azt tűzte ki céljául, hogy érvényt szerezzen a belföldi és nemzetközi jogszabályokban szavatolt kisebbségi jogoknak Erdélyben és más anyaországtól elszakított országrészeken, ahol magyarok élnek.

Az alapítvány - amelyet a törvényszéki tárgyaláson Izabella édesapja, Szőcs Sándor ügyvéd képviselt - figyelemre méltó érveléssel győzte meg az ítéletet hozó, egyébként román nemzetiségű, törvénybírót. Elsősorban azzal, hogy a közigazgatási törvény kötelezi a többnyelvű helységnévtáblákat abban az esetben, ha a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot, de nem tiltja abban az esetben, ha ez az arány kevesebb, mint 20%! Merthogy amit a törvény nem tilt, azt megengedi. Továbbá hivatkoztak azokra a nemzetközi egyezményekre, amelyeket Románia ratifikált és amelyek elsőbbséget élveznek a hazai törvényekkel szemben (pl. a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló strasbourgi keretegyezmény)

Az említett nemzetközi jogszabályok szerint, ha egy kisebbségben élő közösség jelentős számban él a településen, őshonos, kulturális nyomai jól láthatóak, és igényli a nyelve használatát, akkor az önkormányzatnak kötelessége ezt figyelembe venni.

Az mindenképp példa értékű, ahogy a fent említett lelkes csapat  közösségünk jogaiért küzd (több mint 30 ehhez hasonló keresetet nyújtottak be különböző bíróságokhoz, Bánffyhunyad önkormányzatát például arra szeretnék rávenni, hogy a város hivatalos honlapját fordítsák le magyar nyelvre). Viszont elgondolkodtam egy dolgon: mi, a „még 20% fölöttiek”, akik Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy Baróton élünk, vajon kihasználjuk-e a törvény adta lehetőségeket? Vajon magyarul fordulunk-e különböző hivatalokhoz sérelmeink orvoslásáért esedezve? Mert ha kényelemből, megfelelési kényszerből, félelemből vagy még több megfelelési kényszerből legyintve azt mondjuk, hogy „á, jól van az a fránya kérés románul is”, akkor talán megérdemeljük, hogy a Góliátok győzzenek.

A döntést - melynek teljes tartalma ide kattintva olvasható - alaposan, minden részletre kiterjedően megindokolták, így reális esély van arra, hogy egy esetleges fellebbezési tárgyaláson is megállja a helyét.

Kitartást kívánunk az ügy folytatásához, amíg várjuk a további fejleményeket, addig hadd idézzük János bácsi megjegyzését: „Hát kedveseim, ez a fiatal lány három hónap alatt elérte azt, ami legitim érdek-képviselőinknek 25 éve nem sikerül!”

2014. augusztus 16., szombat

Anyanyelv és asszimiláció



Az RMDSZ kormányfőhelyettes- és kulturálisminiszter-jelöltje, Biró Rozália elrontotta az önéletrajzát; a román nyelvet, az általa beszélt idegen nyelvek között tüntette fel. Miután a román sajtó ezt megneszelte és szóvá tette, a politikus sebtében javított; az önéletrajzi corrigendum szerint a magyar továbbra is az anyanyelve, ellenben a románt állampolgári nyelvnek tekinti.

Ebben tulajdonképpen nincs hír, hacsak az nem, hogy a túlzott mértékű megfelelési kényszer miatt nem tudunk kellőképp odafigyelni az anyanyelv használati jogunk védelmére. Mert anyanyelvünk bizony védelemre szorul. 


Az anyanyelv használati jog az általános és egyetemes emberi jogok részét képezi. Az emberi jogok az ember természetéhez kötődő jogosultságok, olyanok, amelyek minden körülmények között megilletnek minket, még a jogszabályok ellenére is. 

Habár a nagy testvér lépten-nyomon azt hangoztatja, Romániában példa értékűen meg van oldva a kisebbségek helyzete, és hogy Európa többi állama tanulhatna tőlük, valójában asszimiláció (erősebb idegzetűek kedvéért: elrománosítás) zajlik. Elegendő csak elolvasni a román alkotmány bizonyos passzusait és tisztán látható a nem is titkolt szándék. 

Mindjárt ott az első paragrafus, amely betonba önti a nemzetállam fogalmát. A nemzetállam az önkényuralmi politikai rendszerek sajátossága, hisz minden diktatúra lényege a kirekesztés, az elnyomás. Az európai államok többsége felhagyott már a nemzetállami kirekesztő szemléletmód gyakorlatával (lecserélte a globalizációra, de az egy másik téma).

”Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv.” Ez áll az alkotmány 13. paragrafusában; és már meg is érkeztünk anyanyelv használati jogunk konkrét akadályához. Babonás olvasók rögtön lecsaphatnak erre a számra, de tény, hogy ezt a baljós paragrafust az elmúlt 24 évben rengetegszer dörgölték az orrunk alá. Ez az ominózus előírás tette lehetővé, hogy módszeresen román anyanyelvű, magyarul nem beszélő személyeket helyezzenek magyar többségű régiók (települések, megyék) állami hivatalaiba, ez volt a jogalapja annak, hogy büntetést szabjanak ki diszkrimináció (!!) címen, ha valaki álláshirdetésbe feltételnek jelölte meg a magyar nyelv ismeretét.

Az anyanyelv használati jogunkat korlátozó alkotmányos rendelkezések non plusz ultrája a 152. paragrafus: ”Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései.” 

Összegezve: a nemzetállam fogalma azt üzeni, itt csak románok élnek, ezt megerősíti a 13. paragrafus, itt csak románul szabad beszélni és ha netalán valakinek eszébe jutna ezeken változtatni, sajnos nem lehet, ezeket a változtatásokat maga az alkotmány tiltja! Ez tényleg példa értékű megoldása a kisebbségi helyzetnek, sőt példátlan! Cinizmusában mindenképp..

Ami a kisebbségek helyzetének példa értékű megoldását és az anyanyelv használati jog tiszteletben tartását illeti, hadd említsek valódi példákat (a valódi Európából): Dél-Tirolban a német, illetve az olasz nyelv használata választható a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az oktatásában és a közéletben; Finnország Alkotmánya biztosítja azt, hogy svéd és a finn nyelv érvényes Finnország egész területén, vagyis azonos rangú nemzeti nyelvek (a svéd lakosság aránya alig haladja meg a 6%-ot). Az állampolgárnak joga van anyanyelvét szabadon használni a közigazgatásban, az igazságszolgálatban, az oktatásban és a közéletben a helyi közigazgatási nyelvtől függetlenül; Vajdaságnak hat hivatalos nyelve van, köztük a magyar; Horvátországban a kisebbségek azokban a közigazgatási egységekben, ahol arányuk meghaladja az 30 százalékot saját anyanyelvüket a horváttal egyenjogúként használhatják; Szlovéniában három olyan község van (Dobronak, Őrihodos és Lendva), ahol a szlovén mellett a magyar is hivatalos nyelv!

Mit tehetünk mi? Első sorban mondjuk ki hangosan és rengetegszer: Romániában nincs tiszteletben tartva anyanyelv használati jogunk. Mondjuk ki, a román politikum hazudik, amikor a kisebbségi helyzet megoldásával dicsekszik! És azt is mondjuk ki: Romániában alkotmányos szinten van szabályozva az asszimiláció. Amit még tehetünk és ami a megmondásnál is fontosabb: használjuk anyanyelvünket! A rendőrségen, a bíróságon és egyéb hivatalokban; írjuk magyarul kérelmeinket – nem baj ha fintorognak tőle a bürokraták, kérjünk magyar nyelvű nyomtatványokat – nem baj, ha nincs nekik. 

És ha valamelyik hivatalnok odaveti „vorbiţi româneşte”, válaszoljunk neki mosolyogva „Isten adta jogom anyanyelvemen beszélni” és nem baj, ha nem fogja megérteni.