Elítélték Romániát!

No, nem életfogytiglanra, mint a csíkszeredai szerdai tárgyaláson, egy megrázó gyilkossági ügy vádlottját, hanem csak pénzbírságra. A nem jogerős ítéletet az Emberi Jogok Európai Bírósága hozta meg 2013 november 26.-án, a Vlad, Plaţa és Bratu ügyben (40756/06 számú kérés). Az ítélet szerint a Románia ellen és a panaszosok javára megítélt pénzbírságok (erkölcsi kártérítések) összege: 3600, 7800 illetve 2340 euro. 

Mihai Vlad, Flaviu Plaţa és Vasilica Bratu felperesek – mindhárman román állampolgárok – különböző romániai bíróságok előtt lezajlott vagy még épp zajló peres eljárások "főszereplői". A panaszosok romániai peres eljárásaiban az a közös, hogy mindhárom esetben elképesztően hosszúra nyúlt az ügy illetve az egyik esetben még most is tart (12 év, 16 év és 9 év!!!). 

A Strasbourg-i bírósághoz benyújtott panasznak két fő pontja volt:

1. túlzottan hosszú ideig tartó belföldi peres eljárás

[az Európai Emberjogi Egyezmény 6. paragrafusa: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja”]

2. a pereskedés túlzott elodázása elleni jogi eszköz hiánya.

[az Európai Emberjogi Egyezmény 13. paragrafusa: „Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.”]

Magyarán addig húzódik a per, hogy a felek már azt sem tudják, miért is kezdték el az egészet, de ezért nem lehet a román államot felelősségre vonni, mert nincs törvény, szabály, rendelet, határozat, amely az „időhúzást” büntetné. (erről jut eszembe, a fociban az időhúzásért sárga lapot adnak; aztán meg pirosat).

Szóval fütyült az európai bíró, villant a sárga lap s akkor most mi van? Első sorban az van, hogy ha az ítélet jogerős marad, Romániának ki kell fizetnie a panaszosok javára megítélt összegeket. Ez nem olyan nagy szenzáció, még a három panaszosnak sem, nemhogy bárki másnak. Az már viszont sokkal érdekesebb, amivel az Emberjogi Bíróság a Vlad, Plaţa és Bratu ügyben hozott döntését zárta: diszkréten emlékeztet mindenkit arra, hogy már 200 hasonló ügyben elmarasztalták Romániát és még 500 (!!!) ügy vár megoldásra (persze az összes kérés az „időhúzás” miatt volt benyújtva a strasbourgi bírósághoz), megállapítja, hogy a román igazságszolgáltatás szisztematikusan odázza a folyamatban levő ügyek megoldását, majd nyomatékosan felkéri országunk kormányát arra, hogy ezt a problémát orvosolja! A kóros állapot orvoslására receptet is megfogalmaz: törvényes keretet kell(ene) biztosítani ahhoz, hogy minden állampolgár, akinek folyamatban levő peres ügyének a megoldását az igazságszolgáltatás ésszerűtlenül halogatja, kártérítést kérhessen az időhúzásért.

Azt nehéz megsaccolni, hogy Románia mennyire ijed meg ettől a „sárga lap”-tól (láthattuk, ez nem az első ilyen jellegű, Strasbourgból érkező elmarasztalás) de az biztos, hogy ezentúl bárki, akinek az igazságszolgáltatás ésszerűtlenül (szinte azt írtam „esztelenül”) elnyúzza peres ügyének a megoldását, nyugodtan hivatkozhat a Vlad, Plaţa és Bratu ügyre.

Csak még azt nem tudom, hogy ha Románia piros lapot kap, hogy fog lemenni a pályáról??

Telefonbetyárkodások II.

Egy korábbi bejegyzésben (itt olvasható) szó esett a mobilszolgáltatóval kötött szerződés határidő előtti felbontásáról. Most nézzük meg közelebbről a „medvét”.

Az első és legfontosabb megjegyzés: az 161-es törvény (itt olvasható román nyelven) fizikai személyekre vonatkozik! Tehát ha valakinek a mobilszerződése cégen van, nem használhatja a korábbi bejegyzésben leírt törvényes előnyöket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy cégek esetén a szolgáltató büntetlenül „zsiványkodhat”, csak más jogi eszközökhöz kell nyúljon az a cég, aki a szolgáltatóját szerződésszegésen kapja.

Visszatérve a fizikai személyek jogaihoz, nézzünk meg egy konkrét példát. Adott egy 2 évre megkötött mobilszerződés. X hónap múlva (még a két év lejárta előtt) felmerül egy indok, amiért a fogyasztó úgy dönt, hogy felbontja a 2 évre kötött szerződését (pl. rossz a jelminőség, nem megfelelő összegeket számláznak neki, szeretne külföldre költözni és már nincs szüksége a mobilszerződésre stb.). Elegendő egy egyszerű kérést eljuttatni a szolgáltatóhoz, amelyben az indok megnevezése mellett közöljük, hogy szeretnénk a szerződést határidő előtt felbontani. Pont. Ennyi. 

Az előbb említett 161-es törvény  tiltja a szolgáltatóknak, hogy ilyen esetben „büntetés”-t alkalmazzanak, magyarán nem szüntethetik meg és nem korlátozhatják a fogyasztó szerződésbontási jogát azáltal, hogy pénzt követelnek bármilyen megnevezés alatt (taxă de reziliere, costuri de încetare, despăgubiri stb.). Van olyan szolgáltató, aki fix összeget kér a fogyasztóitól határidő előtti szerződésbontás esetén és van olyan, aki a hátra levő hónapok bérleti díját. Mindkét változat törvénytelen.

Jogosan teheti fel az Olvasó a kérdést: „Jó-jó, de én aláírtam a szerződést és – habár nem olvastam el a kisbetűs részeket – aláírásommal köteleztem magam, hogy ezeket az összegeket kifizetem.” Nos, ha valami törvénytelen, az nem lesz törvényes azáltal, hogy bele van foglalva egy szerződésbe és a szerződő felek aláírják. Ha én kötök egy szerződést a szomszédommal, hogy valamelyikünk anyósát eladjuk a rabszolgapiacon, az nem jelenti azt, hogy rögtön legalizáltuk a rabszolga-kereskedelmet, csak azért mert mind a ketten aláírtuk a szerződést!   

Nagyon fontos: a lebeszélt perceket vagy egyéb „elfogyasztott” szolgáltatást (pl. internet) ki kell fizetni, mert azokat a szolgáltató biztosította a fogyasztónak!  

Létezik egy speciális helyzet, amelyet érdemes megvizsgálni a téma kapcsán: az, amikor a szolgáltató ingyen vagy fél ingyen okostelefont, modemet, laptopot stb. ad a fogyasztónak, és annak apropóján hosszabbít újabb két évet a szerződésen. Ha a fogyasztó határidő előtt szerződést bont, a szolgáltató kérheti az „ajándék” okostelefon, modem, laptop stb. árát. A „büntetés” (taxă de reziliere, costuri de încetare, despăgubiri stb.) követelése még ebben az esetben is törvénytelen! 

Törvény ide vagy oda, erősen valószínű, hogy a szolgáltató nem fogja díjazni a határidő előtti szerződésbontást. Az eddig látott gyakorlat azt mutatja, hogy ilyenkor felszólítások tömkelegét zúdítják a fogyasztóra, melyekben ellentmondást nem tűrően adják neki értésére, hogy fizesse ki a „büntetést” mert volt mersze a szerződést felbontani. Sőt, az is benne van a pakliban, hogy a szolgáltató az n-edik felszólítás után perre viszi az ügyet. Ezért azoknak, akik úgy döntenek, hogy szeretnék a számukra előnytelen szerződést határidő előtt felbontani, azt tudom ajánlani, hogy előtte konzultáljanak egy jogásszal. Nem egyébért, de a medve nem játék!

Auto no, mi a?

Lassan száz éve annak, hogy átnevezték az országot, amelyikben élünk. Ez alatt az idő alatt rendszerek, kormányok, ideológiák váltották egymást, volt „első román világ”, „második magyar világ”, aztán „második román világ”. Száz éve próbáljuk alapvető emberi jogainkat kiharcolni, elismertetni, egyáltalán megértetni az uralkodó nemzettel azt, hogy létezünk, lélegzünk, magyarok vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, nem akarunk innen elmenni és nem akarunk beolvadni.

Nézzünk meg néhány - a kisebbségi jogok háza táján történt - fontosabb eseményt az elmúlt száz esztendőből.

1918 november 11: hivatalosan is befejeződött az első világháború. Mi vesztettünk. És mintegy „jutalom” gyanánt, rögvest csatoltak hozzánk egy egész országot. Aztán jött egy dokumentum:

  „1. A teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazság-szolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.” 

Ezek a mondatok 1918-ban hangzottak el Gyulafehérváron és a dokumentum, amelybe belefoglalták, úgy vonult be a történelembe, mint a Gyulafehérvári Nyilatkozat. Amint a megfogalmazásból egyértelműen kiderül, széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népeknek” (nem használja a kisebbségek kifejezést!). 

Aztán jött az 1923-as alkotmány, mely egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát és egyáltalán nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett jogoknak; tudjuk, hogy mi következett ezután, egészen a bécsi döntésig.

Elvesztettük a második világháborút is (megint hozzánk csatoltak egy országot, ugyanazt). Jött egy újabb dokumentum, sokkal szimpatikusabb, mint az előző: az 1945. évi 86-os törvény (még Mihály király írta alá), mely a következőket mondta ki: 

  2. paragrafus ”Tilos a román állampolgárok etnikai eredetének, az ők jogi helyzetük megállapítása céljából végzett kutatása”

  5. paragrafus  „Minden román állampolgárnak egyedüli joga saját anyanyelvét és nemzetiségét megállapítani. Ebbe tilos bármilyen jellegű beavatkozást eszközölni bármilyen hatóság részéről, a hivatalos szerveknek pedig kötelességük az illető állampolgár erre irányuló pontosításait elfogadni”.

Sőt, a törvény még azt is előírta, hogy azokban a régiókban ahol számottevő kisebbség él (konkrétan 30%), a törvénybíróknak, közhivatalnokoknak ismerniük kellett az illető népcsoport nyelvét!! Döbbenetes, hogy ez a – jóval az Európai Unió megalapítása előtt - megfogalmazott jogi dokumentum mennyire beleillene a jelenlegi nemzetközi jogszabályokba. 

A királyt elkergették, jöttek a kommunisták, akik szépen nekifogtak a tisztogatásnak. 1952-ben Sztálin nyomására a komcsik duzzogva létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt. Nem beszélhetünk igazi önkormányzatiságról a Magyar Autonóm Tartomány területén, de ebben a tartományban a székelyföldi magyarok jogai jobban érvényesülhettek, és az ott élők zavartalanul használhatták anyanyelvüket szóban és írásban egyaránt. Abból az időből maradt fenn a Magyar Autonóm Tartománnyal kapcsolatos székely mondás: „Az autó magyar, de román sofőr vezeti.”

Aztán jött ő, a Kárpátok géniusza, a legfőbb tölgy, és hirtelen felindulásból feloszlatta Magyar Autonóm Tartományt. Újabb asszimilációs hullám következett, egészen 1989-ig. 

1990 január 6.-án kelteződött az akkori Nemzeti Megmentési Front (mi csak úgy hívtuk fészéné) nemzeti kisebbségek jogairól szóló nyilatkozata. Miután határozott hangnemben elítélte „szomorú emlékű örökségünket”, a kommunista diktatúra kisebbség-politikáját, a következő célkitűzéseket fogalmazta meg:

  „1. A nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak elismerése és garantálása az ország új alkotmányában. 2. Az alkotmány előírásainak részletezése egy, a nemzeti kisebbségekről szóló törvény kidolgozásával és elfogadásával. A Parlament a törvényt az új Alkotmány hatályba lépésétől számított 6 hónapon belül kell elfogadja.” 

Szóval 6 hónap, mi?! Több mint két évtizeddel a fészéné nyilatkozata után a kisebbségek törvénytervezete még kóvályog a Képviselőház különböző bizottságai között.

Száz év után ott tartunk, hogy ma már beszélni sem akarnak a jogainkról. Sebaj! Mi nem hagyjuk, hogy az idő nekik dolgozzon! Nem olvadunk be, nem vándorolunk ki, saját kis mikroklímánkban értékeket teremtünk értelmesen, etikusan. Azt nem tudom, hogy az Olvasónak mi a véleménye, de én egyáltalán nem szeretném, ha száz év múlva valamelyik utódunk, népünk kései siratóját így szavalná majd: neked, én konok, autonómiát is szereztem, s te már sehol se voltál.

Telefonbetyárkodások I.

- Halló, Kovács lakás?

- NEM!

- Akkor miért vette fel?

Ilyen és ehhez hasonló rövid, “tematikus” beszólásokkal bosszantották hajdanán áldozataikat a telefonbetyárok. Manapság ritkán találkozni ezzel a műfajjal, sokak szerint azért, mert már túl drága. 

Sajnos van még bőven egyéb, bosszankodásra okot adó zsiványság, nehogy véletlenül unatkozzunk. Ezek közül most a mobiltelefon szolgáltatók által folyamatosan elkövetett törvénytelenségek, jogvisszaélések szerepelnek az étlapon. 

Több mint három éve annak, hogy honatyáink megszavazták a 2010/161-es törvényt. A törvény román nyelvű változata itt olvasható.

Ez a törvény, túl azon, hogy egy kissé elkésett felzárkózást jelentett az uniós jogszabályokhoz, két régebbi törvényt módosítva, szabályozta a fogyasztók szerződésfelbontási jogát. 

Ez szerint a fogyasztó és a professzionista (kereskedő, vállalkozó, termékforgalmazó, szolgáltató) között megkötött szerződést a fogyasztó egyoldalúan felbonthatja anélkül, hogy ezért “büntetés” gyanánt különböző pénzösszegeket kellene kifizetnie. (A professzionista megnevezést az új Polgári Törvénykönyv használja a kereskedőkre.) Ugyanakkor önkényesnek, törvénytelennek minősül minden olyan szerződéses záradék, amely a fogyasztót pénzösszeg kifizetésére kötelezi egyoldalú szerződés-felbontás esetén.

A törvény többek között a mobiltelefon szolgáltatókkal megkötött szerződésre is alkalmazandó. Magyarán, a fix 2 évre megkötött mobiltelefon bérlet felbontható (pl. 3 hónap múlva) anélkül, hogy ki kellene fizetni az úgynevezett határidő előtti szerződésfelbontási díjat.

Annak ellenére, hogy – amint azt már említettem – eltelt három év, amióta a törvény hatályba lépett, és annak idején a televízió is tudósított az eseményről, kevesen vannak azok, akik erről tudnak. Azok száma pedig, akik – ismerve a törvényt – szembe mertek szállni a szolgáltatóval, és a határidő lejárta előtt fel merték bontani a szerződést, elenyésző. Olyan eset viszont sok van, amikor a fogyasztó kifizette a „büntetés” összegét.

Ha már tiszta vizet öntöttek a pohárba és törvénytelennek nyilvánították a fogyasztók megbüntetését, gondoltam megkukucsálom és a kedves Olvasónak elmesélem, mennyire törvénytisztelők a mobilbetyárok. Kíváncsi voltam, hogy a hátunkon betyárkodó mobiltelefon szolgáltatók közül melyik az, amelyik szerződései szövegéből, illetve az általános szerződéses feltételeiből törölte a szerződésfelbontással járó “büntetés”-re vonatkozó részt. 

És lám-lám, a narancssárga mobilos cég ugyanolyan szerződéses feltételekkel dolgozik, mint három évvel ezelőtt; a piros és a zöld úgyszintén.

Erről rögtön az jutott eszembe, hogy teljesen hiába öntünk tiszta vizet a mocskos pohárba!

folyt. köv.