Auto no, mi a?

Lassan száz éve annak, hogy átnevezték az országot, amelyikben élünk. Ez alatt az idő alatt rendszerek, kormányok, ideológiák váltották egymást, volt „első román világ”, „második magyar világ”, aztán „második román világ”. Száz éve próbáljuk alapvető emberi jogainkat kiharcolni, elismertetni, egyáltalán megértetni az uralkodó nemzettel azt, hogy létezünk, lélegzünk, magyarok vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, nem akarunk innen elmenni és nem akarunk beolvadni.

Nézzünk meg néhány - a kisebbségi jogok háza táján történt - fontosabb eseményt az elmúlt száz esztendőből.

1918 november 11: hivatalosan is befejeződött az első világháború. Mi vesztettünk. És mintegy „jutalom” gyanánt, rögvest csatoltak hozzánk egy egész országot. Aztán jött egy dokumentum:

  „1. A teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazság-szolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.” 

Ezek a mondatok 1918-ban hangzottak el Gyulafehérváron és a dokumentum, amelybe belefoglalták, úgy vonult be a történelembe, mint a Gyulafehérvári Nyilatkozat. Amint a megfogalmazásból egyértelműen kiderül, széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népeknek” (nem használja a kisebbségek kifejezést!). 

Aztán jött az 1923-as alkotmány, mely egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát és egyáltalán nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett jogoknak; tudjuk, hogy mi következett ezután, egészen a bécsi döntésig.

Elvesztettük a második világháborút is (megint hozzánk csatoltak egy országot, ugyanazt). Jött egy újabb dokumentum, sokkal szimpatikusabb, mint az előző: az 1945. évi 86-os törvény (még Mihály király írta alá), mely a következőket mondta ki: 

  2. paragrafus ”Tilos a román állampolgárok etnikai eredetének, az ők jogi helyzetük megállapítása céljából végzett kutatása”

  5. paragrafus  „Minden román állampolgárnak egyedüli joga saját anyanyelvét és nemzetiségét megállapítani. Ebbe tilos bármilyen jellegű beavatkozást eszközölni bármilyen hatóság részéről, a hivatalos szerveknek pedig kötelességük az illető állampolgár erre irányuló pontosításait elfogadni”.

Sőt, a törvény még azt is előírta, hogy azokban a régiókban ahol számottevő kisebbség él (konkrétan 30%), a törvénybíróknak, közhivatalnokoknak ismerniük kellett az illető népcsoport nyelvét!! Döbbenetes, hogy ez a – jóval az Európai Unió megalapítása előtt - megfogalmazott jogi dokumentum mennyire beleillene a jelenlegi nemzetközi jogszabályokba. 

A királyt elkergették, jöttek a kommunisták, akik szépen nekifogtak a tisztogatásnak. 1952-ben Sztálin nyomására a komcsik duzzogva létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt. Nem beszélhetünk igazi önkormányzatiságról a Magyar Autonóm Tartomány területén, de ebben a tartományban a székelyföldi magyarok jogai jobban érvényesülhettek, és az ott élők zavartalanul használhatták anyanyelvüket szóban és írásban egyaránt. Abból az időből maradt fenn a Magyar Autonóm Tartománnyal kapcsolatos székely mondás: „Az autó magyar, de román sofőr vezeti.”

Aztán jött ő, a Kárpátok géniusza, a legfőbb tölgy, és hirtelen felindulásból feloszlatta Magyar Autonóm Tartományt. Újabb asszimilációs hullám következett, egészen 1989-ig. 

1990 január 6.-án kelteződött az akkori Nemzeti Megmentési Front (mi csak úgy hívtuk fészéné) nemzeti kisebbségek jogairól szóló nyilatkozata. Miután határozott hangnemben elítélte „szomorú emlékű örökségünket”, a kommunista diktatúra kisebbség-politikáját, a következő célkitűzéseket fogalmazta meg:

  „1. A nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak elismerése és garantálása az ország új alkotmányában. 2. Az alkotmány előírásainak részletezése egy, a nemzeti kisebbségekről szóló törvény kidolgozásával és elfogadásával. A Parlament a törvényt az új Alkotmány hatályba lépésétől számított 6 hónapon belül kell elfogadja.” 

Szóval 6 hónap, mi?! Több mint két évtizeddel a fészéné nyilatkozata után a kisebbségek törvénytervezete még kóvályog a Képviselőház különböző bizottságai között.

Száz év után ott tartunk, hogy ma már beszélni sem akarnak a jogainkról. Sebaj! Mi nem hagyjuk, hogy az idő nekik dolgozzon! Nem olvadunk be, nem vándorolunk ki, saját kis mikroklímánkban értékeket teremtünk értelmesen, etikusan. Azt nem tudom, hogy az Olvasónak mi a véleménye, de én egyáltalán nem szeretném, ha száz év múlva valamelyik utódunk, népünk kései siratóját így szavalná majd: neked, én konok, autonómiát is szereztem, s te már sehol se voltál.