Marosi György

Marosi György
A blogger

2014. szeptember 11., csütörtök

Dávid és Góliát



Nem fogják elhinni, egy harmadéves joghallgató szó szerint leiskolázta Kolozsvár városának önkormányzatát. 


Szőcs Izabelláról van szó – érdemes ezt a nevet megjegyezni, fogunk még hallani róla. Az ő elképzelése, ötlete nyomán az idén július 11.-én a Kolozs megyei Törvényszék alapfokon arra kötelezte a kincses város helyi tanácsát és polgármesterét, hogy kétnyelvű, magyar és román helységnév táblákat helyezzenek el a város bejárataihoz. 

Az ítélet kihírdetése után a kolozsvári honatyák csak pislogni tudtak, mint pocok a lisztben. Aztán, mikor magukhoz tértek, bőszen utalgattak a román közigazgatási törvény betűjére, mely kizárólag csak abban az esetben kötelezi a helyi önkormányzatokat többnyelvű táblák felállítására, ha a településen élő kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot.

A kezdeményezés értelmi szerzője egy Hollandiában bejegyzett alapítvány - European Committee Human Right Hungarians Central Europe - mely azt tűzte ki céljául, hogy érvényt szerezzen a belföldi és nemzetközi jogszabályokban szavatolt kisebbségi jogoknak Erdélyben és más anyaországtól elszakított országrészeken, ahol magyarok élnek.

Az alapítvány - amelyet a törvényszéki tárgyaláson Izabella édesapja, Szőcs Sándor ügyvéd képviselt - figyelemre méltó érveléssel győzte meg az ítéletet hozó, egyébként román nemzetiségű, törvénybírót. Elsősorban azzal, hogy a közigazgatási törvény kötelezi a többnyelvű helységnévtáblákat abban az esetben, ha a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot, de nem tiltja abban az esetben, ha ez az arány kevesebb, mint 20%! Merthogy amit a törvény nem tilt, azt megengedi. Továbbá hivatkoztak azokra a nemzetközi egyezményekre, amelyeket Románia ratifikált és amelyek elsőbbséget élveznek a hazai törvényekkel szemben (pl. a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló strasbourgi keretegyezmény)

Az említett nemzetközi jogszabályok szerint, ha egy kisebbségben élő közösség jelentős számban él a településen, őshonos, kulturális nyomai jól láthatóak, és igényli a nyelve használatát, akkor az önkormányzatnak kötelessége ezt figyelembe venni.

Az mindenképp példa értékű, ahogy a fent említett lelkes csapat  közösségünk jogaiért küzd (több mint 30 ehhez hasonló keresetet nyújtottak be különböző bíróságokhoz, Bánffyhunyad önkormányzatát például arra szeretnék rávenni, hogy a város hivatalos honlapját fordítsák le magyar nyelvre). Viszont elgondolkodtam egy dolgon: mi, a „még 20% fölöttiek”, akik Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy Baróton élünk, vajon kihasználjuk-e a törvény adta lehetőségeket? Vajon magyarul fordulunk-e különböző hivatalokhoz sérelmeink orvoslásáért esedezve? Mert ha kényelemből, megfelelési kényszerből, félelemből vagy még több megfelelési kényszerből legyintve azt mondjuk, hogy „á, jól van az a fránya kérés románul is”, akkor talán megérdemeljük, hogy a Góliátok győzzenek.

A döntést - melynek teljes tartalma ide kattintva olvasható - alaposan, minden részletre kiterjedően megindokolták, így reális esély van arra, hogy egy esetleges fellebbezési tárgyaláson is megállja a helyét.

Kitartást kívánunk az ügy folytatásához, amíg várjuk a további fejleményeket, addig hadd idézzük János bácsi megjegyzését: „Hát kedveseim, ez a fiatal lány három hónap alatt elérte azt, ami legitim érdek-képviselőinknek 25 éve nem sikerül!”

2014. augusztus 16., szombat

Anyanyelv és asszimiláció



Az RMDSZ kormányfőhelyettes- és kulturálisminiszter-jelöltje, Biró Rozália elrontotta az önéletrajzát; a román nyelvet, az általa beszélt idegen nyelvek között tüntette fel. Miután a román sajtó ezt megneszelte és szóvá tette, a politikus sebtében javított; az önéletrajzi corrigendum szerint a magyar továbbra is az anyanyelve, ellenben a románt állampolgári nyelvnek tekinti.

Ebben tulajdonképpen nincs hír, hacsak az nem, hogy a túlzott mértékű megfelelési kényszer miatt nem tudunk kellőképp odafigyelni az anyanyelv használati jogunk védelmére. Mert anyanyelvünk bizony védelemre szorul. 


Az anyanyelv használati jog az általános és egyetemes emberi jogok részét képezi. Az emberi jogok az ember természetéhez kötődő jogosultságok, olyanok, amelyek minden körülmények között megilletnek minket, még a jogszabályok ellenére is. 

Habár a nagy testvér lépten-nyomon azt hangoztatja, Romániában példa értékűen meg van oldva a kisebbségek helyzete, és hogy Európa többi állama tanulhatna tőlük, valójában asszimiláció (erősebb idegzetűek kedvéért: elrománosítás) zajlik. Elegendő csak elolvasni a román alkotmány bizonyos passzusait és tisztán látható a nem is titkolt szándék. 

Mindjárt ott az első paragrafus, amely betonba önti a nemzetállam fogalmát. A nemzetállam az önkényuralmi politikai rendszerek sajátossága, hisz minden diktatúra lényege a kirekesztés, az elnyomás. Az európai államok többsége felhagyott már a nemzetállami kirekesztő szemléletmód gyakorlatával (lecserélte a globalizációra, de az egy másik téma).

”Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv.” Ez áll az alkotmány 13. paragrafusában; és már meg is érkeztünk anyanyelv használati jogunk konkrét akadályához. Babonás olvasók rögtön lecsaphatnak erre a számra, de tény, hogy ezt a baljós paragrafust az elmúlt 24 évben rengetegszer dörgölték az orrunk alá. Ez az ominózus előírás tette lehetővé, hogy módszeresen román anyanyelvű, magyarul nem beszélő személyeket helyezzenek magyar többségű régiók (települések, megyék) állami hivatalaiba, ez volt a jogalapja annak, hogy büntetést szabjanak ki diszkrimináció (!!) címen, ha valaki álláshirdetésbe feltételnek jelölte meg a magyar nyelv ismeretét.

Az anyanyelv használati jogunkat korlátozó alkotmányos rendelkezések non plusz ultrája a 152. paragrafus: ”Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései.” 

Összegezve: a nemzetállam fogalma azt üzeni, itt csak románok élnek, ezt megerősíti a 13. paragrafus, itt csak románul szabad beszélni és ha netalán valakinek eszébe jutna ezeken változtatni, sajnos nem lehet, ezeket a változtatásokat maga az alkotmány tiltja! Ez tényleg példa értékű megoldása a kisebbségi helyzetnek, sőt példátlan! Cinizmusában mindenképp..

Ami a kisebbségek helyzetének példa értékű megoldását és az anyanyelv használati jog tiszteletben tartását illeti, hadd említsek valódi példákat (a valódi Európából): Dél-Tirolban a német, illetve az olasz nyelv használata választható a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az oktatásában és a közéletben; Finnország Alkotmánya biztosítja azt, hogy svéd és a finn nyelv érvényes Finnország egész területén, vagyis azonos rangú nemzeti nyelvek (a svéd lakosság aránya alig haladja meg a 6%-ot). Az állampolgárnak joga van anyanyelvét szabadon használni a közigazgatásban, az igazságszolgálatban, az oktatásban és a közéletben a helyi közigazgatási nyelvtől függetlenül; Vajdaságnak hat hivatalos nyelve van, köztük a magyar; Horvátországban a kisebbségek azokban a közigazgatási egységekben, ahol arányuk meghaladja az 30 százalékot saját anyanyelvüket a horváttal egyenjogúként használhatják; Szlovéniában három olyan község van (Dobronak, Őrihodos és Lendva), ahol a szlovén mellett a magyar is hivatalos nyelv!

Mit tehetünk mi? Első sorban mondjuk ki hangosan és rengetegszer: Romániában nincs tiszteletben tartva anyanyelv használati jogunk. Mondjuk ki, a román politikum hazudik, amikor a kisebbségi helyzet megoldásával dicsekszik! És azt is mondjuk ki: Romániában alkotmányos szinten van szabályozva az asszimiláció. Amit még tehetünk és ami a megmondásnál is fontosabb: használjuk anyanyelvünket! A rendőrségen, a bíróságon és egyéb hivatalokban; írjuk magyarul kérelmeinket – nem baj ha fintorognak tőle a bürokraták, kérjünk magyar nyelvű nyomtatványokat – nem baj, ha nincs nekik. 

És ha valamelyik hivatalnok odaveti „vorbiţi româneşte”, válaszoljunk neki mosolyogva „Isten adta jogom anyanyelvemen beszélni” és nem baj, ha nem fogja megérteni.

2014. július 6., vasárnap

Idiokrácia – második rész



Egyik kedves Olvasóm a minap megállított és megjegyezte, szerinte hasznosabb lenne, ha a bonyolult, nehezen érthető jogi bla-bla helyett, közérdekű témákról írnék blogbejegyzéseket. Kérdésemre, hogy mégis miféle közérdekű témákra gondolt, a válasz egy Szerénke nevű nőszemély bizonyos - kétségtelenül bájos - idomaira fókuszálódott.

A mai téma nem Szerénke bizonyos – kétségtelenül bájos - idomairól fog szólni! Úgy döntöttem, mégis inkább folytatom azt a sorozatot, amely a romániai törvényalkotás időnként hajmeresztő mivoltát kívánja bemutatni. Aki nem olvasta a sorozat előző részét, ide kattintva megteheti.

A mai részből kiderül, mennyire fontosak az emberek a rendszernek. 


Létezik egy nemzetközi egyezményekben is elfogadott, alapvető emberi jog, a jogorvoslathoz való jog [az Európai Emberjogi Egyezmény 6. paragrafusa: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja”]. Leegyszerűsítve, ez tulajdonképpen nem más, mint a furkósbot segítségével történő vitarendezés civilizált alternatívája.

Szóval, kérem szépen, a jó hír az, hogy mindenki perelhet, akinek jogi problémája akad. A rossz hír viszont az, hogy állambácsi ezért pénzt kér. A per elindításához szükségszerűen befizetendő pénzösszeg hivatalos megnevezése bélyegilleték (azon tűnődöm, vajon azért nevezik illetéknek, mert ez a pénz megilleti az államot?!). A bírósági bélyegilletéket nem kell összetéveszteni a per során esetlegesen felmerülő egyéb költséggel (szakértői díjak, fordítói tiszteletdíj, fénymásolási költségek és a többi).

A legelső probléma az, miért nem ingyenes az igazságszolgáltatás? Például pont úgy, mint más európai országban (Spanyolországban és Franciaországban teljesen ingyenes, Svédországban félig ingyen van). A „mi miért is nem perelhetünk ingyen?” kérdésre maga a törvényhozó adja meg a választ, a 2013-ban kiadott 80-as sürgősségi kormányrendelet bevezetőjében: „egyfelől az állami költségvetésnek másfelől a jogi szolgáltatást igénybe vevő állampolgárnak az igazságszolgáltatás költségeihez történő hozzájárulása egyensúlyban kell legyenek”. Lefordítom: egy szegény ország még szegényebb polgárainak is cipelni kell, a többi közteher mellett, a bírósági intézmények működéséhez szükséges kiadások terhét.

Mese nincs, fizetünk!
Itt jön a második probléma: ha már fizetni kell, miért nehezítik meg a bélyegilleték befizetését?! Az elmúlt években számtalanszor módosították a bírósági bélyegilletékről szóló jogszabályokat, az egyik nap még a takarék pénztárnál (közismertebb nevén CEC), a másik nap már az önkormányzatok pénztáránál (közismertebb nevükön a tanács kasszája) kellett fizetni.  A legújabb rendelkezések szerint mindenki a lakhelye szerinti önkormányzat pénztáránál kell befizesse peres ügye indításához szükséges illetéket. Ha valaki mondjuk Szovátán lakik, Nagyváradra szól a hivatalos lakcíme, Székelyudvarhelyen fogad magának ügyvédet, hogy elindítson Bukarestben egy peres ügyet, nos annak lesz mit ingázni.

Más európai országban a kötelező bélyegilletéket annál a bíróságnál kell fizetni, ahol az ügyet tárgyalják, persze azok más európai országok. Bármennyire is hihetetlen, vannak bíróságok Romániában, amelyek székből elutasítják a pert, ha a bélyegilletéket nem a megfelelő városban fizette be az ügyfél! 

Döbbenetes ez a cinizmus: a pereskedés pénzbe kerül (esetenként sok pénzbe), az ügyfél valahogy előteremti a szükséges összeget, befizeti, elveszik tőle a pénzt még akkor is, ha nem oda szól a lakhelye, ahol épp fizet, a bíróság elveszi tőle a befizetésről szóló nyugtát aztán elutasítja a kérést, merthogy nincs bélyegilleték fizetve és még a befizetett pénzt sem kapja vissza!

Azt megértettük, hogy Romániában nem szolgáltatnak ingyen igazságot. De ha már pénzünkért sem kereshetjük az igazunkat, akkor mi marad? Talán a furkósbot?

folytatása következik

2014. július 2., szerda

Nem vagyunk egyformák



Kettő darab történetet mesélek el. Az egyik Németországban, a másik pedig szép hazánkban zajlott le. Az egyikből megtudjuk, hogyan szokott eljárni a német rendőrség, a másikból pedig kiderül.. nos, ha elolvassa a kedves Olvasó az alábbi sorokat, meg fogja tudni.


Első történet.
Németországban nemrég a rendőr megbírságolt egy bringást. A megbírságolt vétke az volt, hogy biciklijének csak az egyik szarván volt fék, a másikon nem. A „tettes” a büntetés ellen panaszt nyújtott be. Az érvelése piszok egyszerű volt: azért nincs a bicikli mindkét szarván fék, mert tudniillik hiányzik az egyik karja (mármint az embernek), ezért átalakíttatta a biciklit, így mind a két fék azon a szarvon van, amelyet az egyetlen meglévő karjával szokott tartani. A panaszt elfogadták, a vádat ejtették, a bírságot nem kellett kifizetnie sőt, a német rendőrség bocsánatot kért tőle.

Második történet.
Szép hazánkban megbírságoltak egy autóvezetőt, bevonták a hajtásiját és az autója forgalmiját. A megbírságolt vétke az volt, hogy el volt szakadva az autója után kötött utánfutó fék huzalja. És hát a törvény egyértelmű: ha hibás fékrendszerű járművel közlekedik a kedves sofőr, oda a „könyv” meg a „talon”. A „tettes” a büntetés ellen fellebbezést nyújtott be. Az érvelése nagyon bonyolult volt: annak a fránya utánfutónak az életben nem volt fékhuzalja, ugyanis hidraulikus fékrendszerrel volt felszerelve! A fellebbezést elfogadták, a vádat ejtették, a bírságot nem kellett kifizetnie és visszaadták a hajtásit meg a forgalmit is.

Nos, nem fogják elhinni, a román rendőrség.. nem kért bocsánatot. Sőt, az „öntsünk tiszta vizet a pohárba” jeligére hozott bírósági ítélet kihirdetése után két nappal, a bírságoló rendőr személyesen megjelent az atyafi lakásán (!!!) és felszólította őt, hogy azonnal adja át a hajtásiját. Az amúgy teljesen törvénytelen agyament felszólítás és a rendőri túlkapást bőven kimerítő akció magyarázata a rendőr részéről az volt: „az ítéletben a bíró sehol nem említette, hogy a sofőrnek vissza kell adni a hajtásit meg a forgalmit”. A milicista valószínűleg arra gondolhatott, hogy hiába öntünk tiszta vizet a mocskos pohárba! Ezt már sosem fogjuk megtudni.

Az első történetből kiderül, van olyan hely a Föld nevű bolygón, ahol egyrészt betűre betartatják a törvényt, másrészt TÉNYLEG odafigyelnek az adófizetőre és igyekeznek olyan megoldást találni a felmerülő problémára, amely nemcsak törvényes hanem igazságos is.

A második történet gyönyörűen példázza, mi történik akkor, ha a hülyeség szorgalommal párosul. Tényleg nem vagyunk egyformák.