Nem kötelező a mediálás!

Egyik kedves ügyfelem, a hír hallatán csak ennyit kérdezett: „Miért? Kötelező volt?” De akadt olyan is, aki eddig még nem hallott a mediálásról, vagy hiányos ismeretei voltak róla.

Ebben a vitaindítónak szánt, alternatív vitarendezésről szóló bejegyzésben vázolni szeretném, mi a bánat az a „mediálás”, kiket érdekelhet/érinthet, miért volt kötelező, aztán meg miért nem.

Az emberek közti vita, nézeteltérés, konfliktus és a konfliktusok megoldásának igénye egyidős magával az emberiséggel.

A veszekedések kezelésére kezdetben ott volt a furkósbot, mint biztos recept aztán, ahogy fejlődött a társadalom, megjelentek kevésbé drasztikus módszerek. Közvetítés, közbenjárás, békéltető tárgyalás, békebíráskodás, legmodernebb szóval „mediálás”, ezen különböző elnevezések jelentése: alternatív vitarendezési módszer. A rendezésre váró vita, konfliktus természetesen jogi jellegű és e módszer a hagyományos, törvényszéki úton történő vitarendezés alternatívája kíván lenni.

Nem új keletű módszerről van szó; eredetileg a legtöbb népnél majdnem kizárólag békebíráskodásra akadunk, amelyekben a családatyák, a papok, a falvak vénjei vagy általános bizalmat élvező más személyek a feleket kibékítették (esetenként kihirdették a határozatot, amelynek a felek rendszerint alávetették magukat). A lényeges különbség a hagyományos és az alternatív vitarendezés között az, hogy amíg a hagyományos bíráskodás esetében a bíró dönt, és döntése kötelező a vitázó felek számára, addig az alternatív vitarendezés során a felek együtt, közösen (a békéltető segítségével) hozzák meg döntésüket, a köztük kialakult vita konkrét megoldását.

Romániában 2006-ban lépett hatályba a mediálásról szóló 192-es törvény. Lényegében ez a törvény lehetőséget biztosít ahhoz, hogy bizonyos polgárjogi, családjogi, fogyasztóvédelmi, munkajogi stb. konfliktusokat a vitás felek egy mediátornak nevezett szakember közvetítésével, bíróságon kívül lezárhassanak. Mediátor lehet gyakorlatilag bárki, aki felsőiskolai végzettséggel rendelkezik, legalább 3 év munkarégisége van és elvégzi a mediátorképzési kurzust.

A közvélemény figyelmét akkor „nyerte” el ez a törvény, amikor 2013 nyarán kötelezővé tették a mediálás előnyeiről szóló tájékoztatást (román verzió: şedinţă de informare). Ez konkrétan azt jelentette, hogy bizonyos perek elindítása előtt a felperes kötelező módon részt kellett vegyen egy mediátor előtt zajló tájékoztatón, ahol röviden ismertették neki a mediálásnak nevezett alternatív vitarendezés létezését, feltételeit és előnyeit. A törvényhozó tovább ment és nem csak kötelezővé tette a tájékoztatón való részvételt, hanem komoly büntetéssel körítette az egészet: az a felperes, amelyik nem vett részt a kötelező tájékoztatón, elveszítette a pert.

Természetesen nagy port kavart jogász berkekben ez a rendelkezés, voltak pro és kontra vélemények és parázs viták. A vitát az Alkotmánybíróság zárta le, amikor 2014 május 7.-én meghozott döntésével alkotmányellenesnek nyilvánította a kötelező tájékoztatót és ennek elmaradásának szankcióját, a bírósági beadvány/kereset/kérés visszautasítását; a döntés végleges és kötelező módon betartandó. 

Személy szerint örülök annak, hogy az alkotmánybírák döntésükkel véget vetettek ennek a jogi aberrációnak. Csak néhányat említek a mediálási törvénynek és annak kötelezővé tett rendelkezéseinek a fonákságairól: attól még nem nőtt meg az emberek egyezkedési kedve vagy békülékenységi hajlama, hogy a nyakukba varrtak egy újabb szereplőt; semmilyen rendelkezés nem tiltotta meg a mediálási törvény előtt a békés konfliktusmegoldást; nem lehet elvenni senkitől azt az alapvető jogot, hogy problémái orvoslására bírósághoz forduljon csak azért, mert perindítás előtt nem vett részt egy kétes felhatalmazással rendelkező mediátornak nevezett "szakember" tájékoztatóján; harmatgyenge feltételekhez kötötték a mediátor képzést (képzeljék el azt az – amúgy szakmájában tehetséges – agrármérnököt, aki pár hetes kurzus elvégzése után, frissen felkent mediátorként próbál kibékíteni egymásnak feszülő bősz ellenfeleket egy telekkönyvi ügyben úgy, hogy ő életében nem látott telekkönyvet és soha nem hallott a Killmann-féle konfliktuskezelési stratégiáról!) és még lehetne sorolni. A lényeg, hogy egy meggondolatlanul és sebtében összefércelt, cinikusan képmutató törvényről van szó, amely nem volt, és nem nagyon lesz társadalmunk hasznára.

És ha már vitarendezésről vitázunk, azt hiszem példát vehetnénk Wass Albert regényhőseiről, Ombozfia Karsalyról és Búzátról, akik vadászat közben felmerült nézeteltérésüket oldották meg ekképpen: „- Békesség legyen közöttünk. A disznót pedig megosztjuk, igazsággal [...], fele tied a nyiladért, s fele enyém a kés jussán.”